Mindig velem van. Mostanában munkába jövet hallom az autóm rejtett rekeszéből kihallatszódó, finom koccanásokat. Egy üveg pezsgő és egy üveg eper bor. Mindkettőt tőle kaptam. Mindkettő csak ránk vár. Lehet, kicsit már unatkoznak. Remélem nem sokáig...
Az utolsó mondata egy kicsit megzavart. Lehet, hogy mégis eljön éjszakára? Megkérdezni nem szabad, mert ha meglepetésnek szánta, akkor elbukjuk.
A remény a szívem mélyén azért benne volt, de csak a legrejtettebb zúgban. Tudom, hogy nem lehet... Vagy talán mégis?
Kaja van, süti van. Dúzsi rosé is behűtve. Nehogy beégjek, ha esetleg...
Rengeteget beszélünk délután és este. Apróságnak tűnő dolgokról, melyek mégiscsak megmutatják, hogy kik is vagyunk valójában. De ha ilyen sokat beszélünk, akkor nem lesz mit mondanunk egymásnak személyesen... :(
Aztán a megbeszéléséről hazafelé fordul. És egyre távolodik. Néha áthidalhatatlannak tűnik ez a közel 500 km. Ha jól belegondolok, ha az ellenkező irányba mennék, ebben a távolságban már a napfényes Itálában lennék...
Hiába távolodik, a hangja velem van. Nevetünk, huncutkodunk és jól érezzük egymást. Majd hazaér. Kitörölhetetlenül. Én pedig vele alszom el...
Oly távol vagy tőlem, és mégis közel...
Elindulok. Útközben még célozgatok, hátha azt mondja, ok, gyere.
Aztán vége a rendezvénynek. Azonnal hívom és megkérdezem merre forduljak. Azt mondja, hogy ne kísértsem. Elfogadom, ott alszik a gyerkőc, ha felriad és bejön, mégha csak alszunk is akkor is megijedhet egy ismeretlen figurától, aki ráadásul az anyjával egy ágyban fekszik. Ott ahol az Ő kicsi helye van és senki másé. Úgy érzem, nem örülne ha meglepném. Na, nincs mit tenni, nem hozhatom, olyan helyzetbe, hogy nemet kelljen mondania. Rövidesen(?) úgy is látom, addig meg beszélgessünk. Túl gyorsan hazaérek. A hangjával a fülemben alszok el.
Ja és kipakolom a ruháimat, amit vittem magammal, ha mégis igent mondana.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése