Névnapi meglepetés

Boldog mosollyal az arcomon tárcsáztam a számát. Jó, hogy Ő nem láthatja, mert ezzel rögtön elárulnám magam.

Csak úgy általában érdeklődöm, megköszönöm a névnapi sms-t. Viccelődünk, beszélgetünk, aztán jelzem, hogy lassan megérkezem uticélomhoz, le kell tennem. Még mellékesen megkérdezem, hogy halad a költözéssel, mi a mai terv... Igen. Nincs változás minden a terv szerint. Szerencsém van...Már az M7-nél járok. Majd dél környékén hívlak - mondom aztán leteszem.

Aztán usgyi, neki a pályának.

Úgy akarom ahogyan van. Tudom, hogy nem készül, teszi a dolgát. De így akarom látni. A maga hétköznapi valójában.

Aztán csak araszolok, lassan fogy a távolság, számomra túl lassan. Látnám már nagyon.

De mikor szóljak? Mikor tudassam vele, hogy jövök? Egy óra, fél óra, tíz perc, vagy csak csengessek be? Na az utolsó persze nem menne, mert nem tudom hol van az a bizonyos csengő...

Legyen húsz perc. Hívom, felveszi és nem hiszi el. Sorolom neki a települések neveit. Leteszi, hogy majd mindjárt visszahív. Óráknak tűnnek a percek és én csak közeledem. Miért nem hív? Valami baj van? Vagy nem akar látni? Nem sikerült? Ugye még hív! Nem lehet, hogy ne sikerüljön.

Aztán csörög a telefon. Phúúúú. Szabadkozik, hogy nem készült, hogy büdös, hogy koszos, mert pakol és rendezkedik. Tudom. Ezt akartam, így akarom látni. Nem a dívát, hanem Őt. A lényét. A maga valójában. Nem az "otthonkája" érdekel, nem azt fogom látni, hanem Őt fogom érezni és másként megtapasztalni.

Egy "gyors" tankolás ebédvásárlás és ott vagyok. Az otthonában. Jó a lakás gyönyörű a kilátás és jó az elrendezés. És ott van. Úgy, ahogy akartam. És tudtam, hogy így is kívánatos. Ugyanazok a szemek, ugyanazok a szavak.

Aztán szárnyra kelnek a percek, miközben a nap mosolyog ránk és simogat. És ez így jó.

Reggel az első dolgom volt, hogy névnapi sms-t küldjek neki. Elvileg a pénteki programja lehetővé teszi, hogy összefussunk, így a köszöntést materializáltan is véghez tudom vinni. Legalábbis remélem.

Éppen úton voltam hazafelé, amikor hívott, de épp nem volt térerő, visszahívtam, beszélgettünk is egy jót. Mondta, hogy majd délben hív.

A délelőtt a pakolással telt és ígéretéhez híven délben hívott is. Egy meglepő kérdéssel nyitott: "nem vagy éhes?" Dél lévén persze, hogy az voltam, kérdezte: "Hová menjünk?" Mondom a mekibe. Azt mondja: "Negyed óra múlva ott vagyok". Először nem is értettem, hogy mit mond, hiszen arról volt szó, hogy tőlem kb. 250 km-re van dolga. Úgyhogy egy kis időt kértem, amíg feldolgozom a dolgot. Kb. 10 perc múlva éreztem magamban annyi erőt, hogy visszahívjam, hiszen akár poén, akár komoly, elég nagy trauma.

Ha poén, akkor nagyon szemét dolog, hogy ilyennel szórakozik, de ha komoly, akkor meg azért, mert tudja, hogy pakolok, koszos vagyok, melegítőben, csapzottan - szóval nem megfelelően tudom várni. Húúú. Nem szeretem az ilyet.

És különben is: ő a névnapos, nekem kellett volna meglepnem őt.

Aztán a megbeszéltek szerint hozott kaját, egyből odatalált, már az ablakból láttam. Jó volt látni... De miért? Hiszen semmi jövője a kapcsolatunknak. Ha jobban belemélyedünk, még fájdalmasabb lesz, ha vége lesz.

És az a helyzet, hogy jól mutatott a lakásban :)

A zavarban lévős részt elég hamar letudtuk. Időről időre jobban megy a dolog. Körbevezettem a lakásban, majd nekiálltunk enni. "Ebéd" után leszalad és visszahozta az eperbort, amit tőlem kapott :( hiszen már mondta, hogy együtt akarja meginni. Nem mentem bele, mindketten vezetünk még. Meg különben is: egy üveg eperbor egész estés mutatvány, kristálypohárral... Nagy nehezen engedett.

Kaptam bonbont is. Koccintottunk vele az újratalálkozás alkalmából. (Ezt is együtt fogjuk megenni.) Ha így folytatjuk, jó sokáig kell együtt lennünk, hogy minden elfogyjon.

Aztán beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk. Egy idő után már egymás ölében. Amikor az ölembe hajtotta a fejét, megkérdezte, hogy nem fáj-e a hasam a piros betűk miatt. Nagyon figyelmes volt. Aztán mondtam neki, hogy ott még nem tartunk, de az is lehet, hogy majd küldök neki egy sms-t, hogy "gratulálok, apuka". És nem lázadt ellene...

Viszont ami feltűnt, hogy többször megemlített a "helyi erőt", mint konkurenciát. Talán csak nem féltékeny?

Aztán valahogy én keveredtem az ő ölébe. Jó érzés volt. Meghitt és harmonikus. Megint kb. 2 percnek tűnt az együtt töltött két óra.

Sajna, nekem dolgom volt, meghát neki ugye vissza is kell érnie, így elbúcsúztunk.

Azt viszont nem tudom, hogy miért kérdezi tőlem folyton, hogy "nem félsz?". Persze a válaszom mindig egyértelmű nem. De azért 1 dolog van, ami miatt félek vele kapcsolatban.

Jaaaaj. Most mi lesz?

Sms párbaj. Úgy látszik mi a híradástechnikán át éljük ki a dolgaink :)

- Csalódott voltál velem kapcsolatban délután, igaz?

- Igen. Felháborító volt, hogy nem volt 4 fogásos ebéd, és nem nagyesetékyiben fogadtál. Hülye. Örülök, hogy otthon voltál.

- Minden rendben volt. Téged akartalak és téged kaptalak.

- Én nem voltam elégedett magammal. Most pakolom a kristálypoharakat. Meg is kívántam egy kis eperbort... Egs!

- Ez szemtelenség. Mihelyst kiteszem a lábam, máris

- Szerintem a vége lemaradt. De én egy ilyen szemtelen kis dög vagyok. Úgyhogy nyugodtan el is küldhetsz.

- Nem

- Miért ragaszkodsz?

- Mert nem vagyok normális? Szerinted?

- Rendben. Annak tudom be, hogy nem vagy normális.

- Vajon jogos-e az a kérdés, hogy te ezt a nem normális alakot miért tűröd meg a közeledben?

- Abszolút jogos.

- Igen, figyelek... De vajon mi a válasz?

- 2 bolond egy pár lenne ideális esetben. És mi a Te válaszod?

- Bár a tiéd nem teljes értékű válasz... Részemről élvezem az együttlétünk minden egyes percét.

- Hmm. Elfogyott az eperbor (csak kevés volt) Lehet, bontok egy barackosat... A válaszom csak falazás volt. Nincs konkrétum. De hogy belőled nem lehet semmit kihúzni... Utállak.

- Téged szeretnélek látni. Illetve rajtad... semmit... Egy pipa és eldoblak.

- Tedd meg

- Ne reménykedj...