Delegáció

Egy delegáció tagjaként a cégünknél járt. Épp csak egy pillanatra láttam. Persze sms-ek és telefonok közben mentek...

Sajnos az egész napját betáblázták. Így feladtam, hogy esetleg ma is találkozunk. Úgyis olyan jó volt ez a 2 nap... Nem lehetek telhetetlen...

Délután aztán szólt, hogy talán mégis lesz egy kis ideje rám. Örülök neki.

És 3-kor a megbeszélt helyen. Azt mondta, azt teszek vele, amit akarok. De én nem akarok semmit. Csak vele lenni. Így felmegyünk a gyéren bútorozott lakásba. De legalább le tudunk ülni.

Beszélgetünk. Megöleljük, megszeretgetjük egymást. És jó. Szerencsére a "természet" közbe szólt. Talán jobb is így. Hiszen egyikünk sem tudja, hogy mit is akar. Hogy mi a helyünk egymás életében.

Valahogy vele nagyon repül az idő. Búcsúzásként egy kicsit megbántott. Poénnak szánta, de én nem annak vettem. Ilyenkor kicsit hisztisebb az ember lánya... De békülés és visszavittem a kocsijához. Rossz volt elbúcsúzni. Rossz volt az ellenkező irányba kanyarodni. Aztán meggondoltam magam. Arra mentem, amerre neki kellett, hogy menjen. De nem láttam már... :(

Délután még néhány sms. Megemlékezett a tóról, ahol tegnap sétáltunk. Valóban szép. Éjjel biztosan szebb. Még soha nem jártam arra ilyentájt. Vagy csak nem vettem észre?

Éjjel felhívott, amikor hazaért. Félálomban voltam, nem nagyon emlékszem, hogy miről is volt szó. Csak halovány képeim vannak. Azokra meg inkább nem is emlékeznék...

Igen, ma is együtt vagyunk. Rábíztam magam. Ma egy másik szoba. Félhomály, kevés idő. Soha sem volt még elegendő.

Nem volt még ilyen nehéz a búcsú.

Nem volt természetes.

Még nem jött el az ideje.

Nem tudok vele betelni. Iszom a szavait, a szemeit, gyűjtöm az érintéseket, a lopott pillanatokat. Telefonom már fáradt, de Ő sem adja fel. Az hegyezi antennáját, várja a kommunikációs lehetőségeket. Talán már az is összefonódott társával.

Fájdalmas gyönyör,

Izgató kín.

Ismerlek már, tudom ki vagy. Részem és én a Tiéd.