Húsvét vasárnapi gondolatok

Na ma nem fogunk beszélni, és nem lesznek sms-k sem. Esetleg este. Egész nap ünnepi programok lesznek.
Reggel ébredés, kaja, irány a templom. Evangélikus vagyok. Apósom, anyósom, feleségem és én együtt megyünk. Minden megy a maga gördülékeny módján, aztán elérkezünk a prédikációhoz. Természetesen nem fogom tudni e sorokban olyan szinten leírni, mint ahogyan az elhangzott, de azért megpróbálom.
Az alaptörténet egy kisfiúról szól, aki a homokozóban játszik, az apja pedig ül a padon. A kisfiú építi a várat, halmozza a homokot, fúrja az alagutakat. Fúrja fúrja, mindent átalakít, teljesen belemelegszik, aztán elakad. Egy nagy követ talál kis kezével, ami megakasztja a barlang további fúrását. Óvatosan próbálja kimozgatni, de nem sikerül. Kezdi körbekaparni, úgy, hogy közben a vár itt ott elkezd omladozni. Aztán végül az egész várat széttúrja, hogy ki tudja kaparni azt a nagy követ. Aztán mozgatja jobbra, balra. Végül sikerül kimozdítania a követ. Megpróbálná kirakni a homokozójából, de nem bírja megemelni. De nem adja föl. Küzd, vörösödő fejjel. Erre már az apuka is felfigyel és odalép hozzá.
- Mondd mi a baj?
- Nem tudom kirakni ezt a nagy követ. Rengeteg munkát elvégeztem, de nem tudom befejezni, mert nem bírom kirakni.
- Fiam, vajon mindent megtettél azért, hogy ezt a kő ne akadályozzon?
- Én mindent.
- Egy dolgot nem tettél meg: nem kértél segítséget. Én végig itt voltam melletted és első szóra jöttem volna segíteni neked, hogy megszabadulhass a terhedtől.
Nos így vagyunk mi is. Életünk során rengeteg kővel kell megküzdenünk.
Elgondolkodtam. Persze, hogy mindannyian hordoznuk magunkban köveket, melyek nagyrészét mi saját magunk pakoljuk a hátunkra. Csak az a kérdés, hogy melyik kő az amitől meg kell szabadulnunk. Tudnom kellene azonosítani, hogy vajon kő e az ami kőnek látszik? Van e egyáltalán kő? És hány követ kapok egy leadásáért cserébe. Vagy inkább cipekedek?
Nehéz kérdés. És jelenleg nincs válasz.
Mi a bűn? Bűnös vagyok e? A válasz egyszerű, ha egy szóval kell megadni. Ha azonban a miért kérdésre kell válaszolni elakad a gondolatmenet. Nehéz reálisan látni ebben az időpillanatban. Kivel, kikkel szemben vétkezem? Akkor amikor Vele vagyok, vagy akkor amikor nem Vele vagyok? Nem vagyunk jósok, nem oldja meg senki helyettünk a gondjainkat. Vagy talán mégis?
A gondolatok nehezen kezelhetők, sokszor irreális terepre ragadják az embert.
A hétköznapok egyszerűsítenek.
A szertartás ment tovább. Megvallottam bűneimet és feloldozást nyertem. Ez mind magamban történik, nem kell senkinek sem hallania. Egy kicsit belémbújt a kisördög. Gondolom leesett volna a székről, ha ezt az sms-t elküldöm Neki:
"Minden bűnömet bevalottam. Megbocsátottak."
De nem akartam fulladásos halált okozni evés közben...

És nem akarok olyan témákat feszegetni, amiknek nincs realitása a hétköznapokban. Lehet nem is kellett volna leírnom.