Nászút

Szokás szerint korán keltünk, így sokat kellett várnunk a reggelire.Szerencsére nem mi voltunk az elsők :) És még híres embert is láttunk Pindroch Csaba személyében. Aztán elmentem az irataimat lecserélni, ami nem volt zökkenőmentes, de azért abszolváltam. Összepakoltam, és elindultunk a szülővárosába, hogy a csokrot elvigyük az apukája sírjára. Jó, beszélgetős útunk volt. Megcsodáltuk a családi sírboltot, majd beugrottunk bemutatkozni a bankban, meg egy kicsit ügyintéztünk is. Aztán mentünk az anyukájához. Jó fej volt, ebéddel várt minket. Aztán megmutatta a gyűrűjét. Hát. Anyukája finoman szólva sem volt elragadtatva. Egyből azzal jött, hogy anyuék tudják-e, hogy én már a harmadik vagyok. Meghogy az lesz az első dolga, hogyha erre jár, hogy elmondja nekik. Ez most mi? Az oviban vagyunk és megmondanak anyukámnak? Az ilyet nagyon nem szeretem. Amikor tőlem független dolgok miatt én szívok. Azért az előre kell bocsátanom, hogy anyukád sokat kockáztat ezekkel a kijelentésekkel... Nem vártam, hogy örül, mert nem. De ezúttal okosabb lett volna, ha hallgatott volna. Megbántott. Aztán az úton hazafelé megbeszéltük ezt a dolgot. Ő sem érti, hogy mi a baja. Mindegy. Nem találkozunk gyakran. Anyumék pezsgővel vártak minket, amikor mentünk a gyerekért. Aztán egész hétvégén főzőcskéztünk meg pihentünk. Vasárnap reggel pedig jött pitizve és lihegve (elég kiábrándító volt elsőre), hogy a kiskutyám azt várja, hogy játsszak vele...