Nobu

Nagyon nem jó hangulatban telt az éjszaka, úgyhogy megkérdeztem, hogy akarunk-e egyáltalán közös esti programot. A válasza pozitív volt, így már nyugodtabban mentem Budapestre.

A munkával nem volt gond, jó sokat dolgoztunk, s mivel a tervezettnél előbb végeztem, elmentem egy kicsit vásárolgatni. Alapvetően nem volt szükségem semmire, de azért néhány új ruhadarab sosem árt, hiszen itt a tavasz és rám nem is nagyon jellemző, hogy csak úgy vásárolgatnék. Azért pár apróságot sikerült vennem, s mivel volt még időm, engedtem a csábításnak, és hagytam, hogy ajándékból kisminkeljenek. Elég érdekes lett, de szerintem jól állt.

Aztán felkerekedtem, mert nem akartam elkésni, ugyanis a nagyvárosban mindig kiszámíthatatlan a forgalom. Időben odaértem a mélygarázshoz, ami elég érdekes volt, ugyanis most voltam először ilyenben. Úgy hívják, hogy automata garázs. Be kell állni egy garázsba és lift elviszi a kocsit, keres neki helyet. Érdekes.

Kicsit sétáltam a belvárosban, amikor eszembe jutott, hogy a fényképező gépet a kocsiban hagytam, így visszamentem, éppen egymásba ütköztünk az ajtóban. Elég hűvös volt a puszira nem emlékszem, a kezemet nem fogta meg. Hiába kértem, hogy ne menjünk be, mert túl korán jöttünk, azért bementünk. Nem mellém ült le. Na ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ott hagytam. Menjen csak el egyedül. Aztán kimentem az Erzsébet térre. Gondoltam, utána jön. Nem tette.

Már éppen indultam volna a kocsihoz, amikor felhívott, hogy menjek be. Leadtuk a kabátunkat, majd betértünk a Nobu bárba. Mivel ide is kicsit korábban érkeztünk,tudtunk még beszélni is. Én elmondtam az én álláspontomat, ő is az övét. Még mindig fenntartja azt, hogy nem akar lakodalmat és hacacárét. Majd csak 5-6 év múlva. Viszont arra hajlik, hogy egy polgári titkos esküvőn hivatalossá tegyük a kapcsolatunkat. Hogy ne legyen gond az anyakönyvezéssel. Hmmm.

Aztán felhívta a figyelmemet, hogy éppen megkérte a kezem, amit én észre sem vettem. Valóban nem ilyenre számítottam...

Igazából nem is értem, hogy mit akar. Hiszen ha polgárilag összekötjük az éltünket, attól még a bíróságon kell elválnunk. Na, mindegy.

Aztán meg is kezdődött az esti program. Először koktélkeverés volt, amiben az én drágám aktívan részt is vett. Aztán mentünk a sushi bárba, ahol a sok érdekes információ mellett finom kaját is kaptunk.

A bárpult után átültünk a sushibárhoz - itt Schreiner Gábor, a főszakács először a Nobu történetét, filozófiáját ismertette. A NOBU a japán konyha egyszerűségét vegyíti a perui konyha csípős és savanykás ízvilágával. Elképesztően sikeres: Nobu Matsuhisa étteremlánca 20-nál több tagot számlál és az önálló éttermek kialakítása után a szállodákba is betörni igyekszik. Az éttermek étlapjai 80-90%-ban megegyeznek világszerte, a helyi séf a maradékban dönthet.

Megtudtuk, milyen nehézségekbe ütközik a budapesti étteremben a konzisztens minőségű alapanyagok beszerzése. A friss halak pl. csütörtök délután indulnak Ausztráliából és 3-4 nap alatt érnek hozzánk. De nem csak ezt, hanem pl. a koriandert is külföldről kell beszerezni. Itthon is akadnak azért jó alapanyagok, pl. a libamáj. A drágább beszerzési források, valamint a hullámzó kihasználtság miatt a budapesti étterem árai jóval magasabbak a new yorkinál. Legfeljebb az vigasztalhat minket, hogy a Moszkvában és Dubaiban található éttermek még drágábbak.

Ezután Gábor egyesével megmutogatta a halakat és arról mesélt, milyen megtiszteltetés sushi szakácsnak lenni. Ő pl. hiába a főszakács, sushit nem készíthet, az ugyanis egy külön kaszt. Japánban a sushi szakács és a vendég viszonya egy abszolút bizalmi kapcsolat - a vendég gyakran rábízza magát a szakácsra, hogy ő milyen sushit ajánl aznap, hiszen ő tudja, mi a legfrissebb. A japánok nem is nagyon értik a nálunk divatos futószalagos éttermeket, hiszen ha nem a szakács kése alól kapják a sushit, hanem az perceket tölt a szalagon, már az ő szemükben nem friss. A japán vendég általában a sushi szakáccsal szemben ül, szinte az ő kezéből eszi a sushit, egyszerre maximum egyet-kettőt kap tálcán, hogy nehogy kihűljön - annak ugyanis kézmelegnek kell lenni. Mindig a könnyebb ízektől haladnak a nehezebbek felé: a fehér húsú halakkal kezdenek, aztán jönnek a tenger gyümölcsei, a tonhal, majd a végén az angolna.

A sushi séfek éveket tanonckodnak mesterük mellett, addig maximum a rizst kevergethetik. Évekig a vágódeszka közelébe sem kerülnek - nem a vágástechnikát kell ugyanis igazán megtanulni, hanem a halak kiválasztását kell megfigyelniük, hogy biztos kézzel el tudják dönteni, melyek a legfrissebbek, legfinomabbak.

Japánban szintén szokatlan egy nálunk bevett japán étterem, ahol mindenféle fogás van - ott ugyanis külön találjuk a sushi bárokat, a tempura vendéglőket és a leveses büféket.

Megtanultuk, hogy a tonhal legjobb része a "toro", amely a legzsírosabb rész - ennek sokan a rabjai, ahogy Gábor mondta, "rá lehet csúszni". Az édesvízi halak nem alkalmasak sushinak, az egyetlen kivétel az angolna.

Hogy legyen egy kis akció is, a két mester bemutatta nekünk, hogy is kell kifélézni egy sárga úszójú makrélát.

Ezután átvonultunk a konyhába, ahol további kulisszatitkokat tudtunk meg és végignézhettük, hogyan készülnek vacsoránk fogásai.

A vacsi nagyon finom volt, bár a beszélgetés nem volt valami gördülékeny.