Porig alázva

Nehéz ezt a bejegyzést elkezdenem, hiszen még friss az élmény és tobzódnak bennem az érzelmek. De kezdem az elején.

A reggel egy kis virtuális huncutkodással telt. Segített nekem a munkában, amit ezúton is nagyon köszönök. Aztán elintéztem a dolgaim, siettem haza főzni. Még szerencse, mert nagyon korán jött. Olyannyira, hogy segített befejezni a vacsorát. Szépen eltelt az este, majd lefeküdtünk. Szokás szerint beszélgettünk a folyó ügyekről, próbáltuk egymást hallgatólagosan támogatni. Aztán egyszer csak valahogy a magánéletünkre terelődött a téma. Sajnos nem tudom felidézni a pillanatot, hogy min indult el a lavina, de tény, hogy elindult.

Nekem nagyon fáj az, hogy volt az életében valaki, aki nem foglalkozott sem vele sem a háziasszonyi teendőkkel, és mégis mindent megkapott. Nagyon nem tartom igazságosnak, hogy én (néha erőn felül) teszek ezért a kapcsolatért, és én nem kapok gyémánt gyűrűt, engem nem visz el 5 csillagos szállodába, sem külföldre. Nekem csak a múlt kísértetei maradnak. Miért?

Megértem, hogy nincs pénze, hiszen kifizette a házat, de az is csak a múlt egy árnya, ami nekem okoz fájdalmat.
Igaz, hogy azt mondtam, hogy nem fontosak nekem ezek a dolgok. És tényleg nem, hiszen ha valahová el akarok menni, akkor megteszem, mert (még) megtehetem. Nem erről szól. De azért néha nekem is jól esne.

Aztán persze nem is nagyon tudtam aludni, mert ezen gondolkodtam sokat. Közös jövő, célok és tervek nélkül van-e értelme együtt lennünk? Vajon hitelesek-e a hangzatos szavak ebben a megvilágításban?

Valóban nem voltak ismeretlenek a tények a számomra. De amikor elkezdtük, ez csak egy kalandnak indult. És ahogy mélyült el a kapcsolatunk, változhattak volna bizonyos nézetek is.

Aztán ezt reggel elmondtam neki. Nyilván nem tetszett, hiszen senki sem szeret a hibáival szembesülni. Viszont én úgy tartom korrektnek, hogy tudjon róla. Én szóltam. Persze megkaptam, hogy miért nem elég nekem, hogy itt van velem és hogy a pénzét is hazaadja. Köszi. Nekem nem csak erre van szükségem. A konklúzió pedig az volt, hogy 20 év múlva bánni fogom, hogy ezzel mérgeztem a lelkemet és a kapcsolatunkat.

Arra a kérdésemre, mely szerint nem lehet-e, hogy esetleg ő fogja ezt megbánni, kategorikus "nem" volt a válasz. Szeretném azt hinni, hogy azért nem adott még csak lehetőséget sem, hogy másképp legyen, mert bántani akart. Valószínűleg ezt már sohasem fogom megtudni. És úgy érzem, hogy ennél megalázóbb választ nem is adhatott volna erre a kérdésre.

Egyébként meg azt gondolom, hogy akkor vagyunk egyenrangúak egy kapcsolatban, ha mindketten engedünk. Ha ugyanis többnyire csak az egyik enged, akkor kiszolgáltatottá válik, ami hosszú távon nem szerencsés.

A fenti kérdésekre megkaptam a választ. Majd valahogy nyilván kezelni is fogom, de van, amire még mindig keresem a választ:
- miben volt jobb, mint én, hogy ő mindent megkapott?
- ha a papírral nem változik semmi, akkor nem mindegy neked, hogy van vagy nincs?
- nem vagy biztos bennünk?
- másra vágysz, mint amit kapsz?
- mit kellene még tennem, hogy elfogadd hogy méltó vagyok társadnak?

Ja, és még valami. Nincs szükségem a pénzedre. Ne add "haza?". Nincs rá szükségem. Megvoltunk anélkül is és még egyszer nem szeretném ezt viszont hallani, mert talán rosszul esne amit erre visszavágok.

Sajnálom, hogy elrontottam a napodat. De ha nem beszélnénk róla, attól még van ez a probléma. És hát ugye a kapcsolat arról szól, hogy jóban-rosszban...