A lányok ebédet főztek nekünk, és ebéd után útra keltek. Kérlelt egy darabig, hogy menjek vele, de nem láttam értelmét annak, hogy Miskolcig elmenjek, mert utána hogyan jövök haza. Budapestig még hagyján, de Miskolc azért már tényleg messze van.
Aztán felmerült, hogy Budapestig közösen megyünk, onnan mi hazajövünk, ők pedig intercityvel mennek haza. A nagyobbik gyermek viszonylag nyugodtan fogadta a dolgot, de a kicsi hisztizett, hogy ő mennyire nem akarja. Hiába próbáltunk észérveket felsorakoztatni, hajthatatlan volt. Gondoltam, okos enged-így maradtam otthon. Fájó szívvel néztem utánuk az ablakból. Aztán közben meggondoltam magam - hiszen olyan mindegy, hogy itthon fekszem, vagy az autóban ülök.
Visszajöttek értem, és indultunk is. Én vezettem egy darabig, de mivel várható volt a dugó, így ő átült. Nem is csalt a női ösztön, 2 helyen is lépésben haladtunk az autópályán. Itt már borítékolható volt az, hogyha hazavisszük őket, akkor nagyon későn érünk haza, és hajnalban meg ugye kelés. Újabb hiszti.
Aztán megérkeztünk a bevásárló központba, de nem talált senki sem magának megfelelő dolgot. Én innen már nem akartam továbbmenni, hiszen nem túl jó szívvel engedtem el őket, és nem nagyon voltam kíváncsi a hisztire. Érdekes egyébként, hogy az induláskor a nagyon nyugodt nagyobbik leányzó is láthatóan bepánikolt. Gondolom, azt hitte, hogy majd a kicsi kihisztizi az autózást. Aztán a kicsi kifejezetten kérte, hogy menjek velük a pályaudvarra.
Szétváltunk, ügyintéztünk. Aztán nagy nehezen megtaláltuk a vonatot, és felszálltunk, megkeresni a helyet. Én közben leszálltam, mert úgy éreztem, hogy mindjárt indul a vonat. Én kívül mentem, ők pedig a vonaton. Aztán hallottam a megszokott szignált, és bezörögtem neki, hogy indul a vonat. Természetesen nem hallgatott rám, így ennek megfelelően fennmaradt a vonaton.
Nagyon izgalmas volt a dolog. Mindketten egy pillanatra kétségbe estünk.
Ő megpróbált kiugrani, majd kinyitni az ablakot, hogy kidobja a kocsikulcsot. Én meg csak álltam a peronon...
Aztán ott úgy döntöttem, hogy ha kb. negyed óráig nem jelentkezik, akkor szépen átmegyek a Deák térre és hazabuszozom.
Aztán hívott is, hogy megbeszélte a kallerral, hogy megállítják a rendezőn a vonatot, és le tud szállni. Szerencséje volt, mert visszafelé volt egy járat, amivel vissza tudott jönni. Azt mondta, hogy nem aggódott értem, mert legrosszabb esetben legfeljebb vettem volna magamnak egy autót, hogy hazajussak.
Aztán azt mondta, hogy nem ez volt a nap egyetlen meglepetése. Egyből mondtam neki, hogy akkor mi? Felavatjuk az autót? Egyből mérges lett, hogy ezt is kitaláltam. Majd az autópálya vége felé jött a kegyelemdöfés, azt is kitaláltam, hogy hol :)
Nem is kellett sokáig várnom, hiszen megtaláltuk a rejtekhelyet...
A legnagyobb extázis közben ezt mondta: "Úristen, mennyire szeretlek". Ennél szebbet és jobbkor nem is mondhatott volna. Azt hiszem, ezzel elleszek egy darabig.
Aztán felmerült, hogy Budapestig közösen megyünk, onnan mi hazajövünk, ők pedig intercityvel mennek haza. A nagyobbik gyermek viszonylag nyugodtan fogadta a dolgot, de a kicsi hisztizett, hogy ő mennyire nem akarja. Hiába próbáltunk észérveket felsorakoztatni, hajthatatlan volt. Gondoltam, okos enged-így maradtam otthon. Fájó szívvel néztem utánuk az ablakból. Aztán közben meggondoltam magam - hiszen olyan mindegy, hogy itthon fekszem, vagy az autóban ülök.
Visszajöttek értem, és indultunk is. Én vezettem egy darabig, de mivel várható volt a dugó, így ő átült. Nem is csalt a női ösztön, 2 helyen is lépésben haladtunk az autópályán. Itt már borítékolható volt az, hogyha hazavisszük őket, akkor nagyon későn érünk haza, és hajnalban meg ugye kelés. Újabb hiszti.
Aztán megérkeztünk a bevásárló központba, de nem talált senki sem magának megfelelő dolgot. Én innen már nem akartam továbbmenni, hiszen nem túl jó szívvel engedtem el őket, és nem nagyon voltam kíváncsi a hisztire. Érdekes egyébként, hogy az induláskor a nagyon nyugodt nagyobbik leányzó is láthatóan bepánikolt. Gondolom, azt hitte, hogy majd a kicsi kihisztizi az autózást. Aztán a kicsi kifejezetten kérte, hogy menjek velük a pályaudvarra.
Szétváltunk, ügyintéztünk. Aztán nagy nehezen megtaláltuk a vonatot, és felszálltunk, megkeresni a helyet. Én közben leszálltam, mert úgy éreztem, hogy mindjárt indul a vonat. Én kívül mentem, ők pedig a vonaton. Aztán hallottam a megszokott szignált, és bezörögtem neki, hogy indul a vonat. Természetesen nem hallgatott rám, így ennek megfelelően fennmaradt a vonaton.
Nagyon izgalmas volt a dolog. Mindketten egy pillanatra kétségbe estünk.
Ő megpróbált kiugrani, majd kinyitni az ablakot, hogy kidobja a kocsikulcsot. Én meg csak álltam a peronon...
Aztán ott úgy döntöttem, hogy ha kb. negyed óráig nem jelentkezik, akkor szépen átmegyek a Deák térre és hazabuszozom.
Aztán hívott is, hogy megbeszélte a kallerral, hogy megállítják a rendezőn a vonatot, és le tud szállni. Szerencséje volt, mert visszafelé volt egy járat, amivel vissza tudott jönni. Azt mondta, hogy nem aggódott értem, mert legrosszabb esetben legfeljebb vettem volna magamnak egy autót, hogy hazajussak.
Aztán azt mondta, hogy nem ez volt a nap egyetlen meglepetése. Egyből mondtam neki, hogy akkor mi? Felavatjuk az autót? Egyből mérges lett, hogy ezt is kitaláltam. Majd az autópálya vége felé jött a kegyelemdöfés, azt is kitaláltam, hogy hol :)
Nem is kellett sokáig várnom, hiszen megtaláltuk a rejtekhelyet...
A legnagyobb extázis közben ezt mondta: "Úristen, mennyire szeretlek". Ennél szebbet és jobbkor nem is mondhatott volna. Azt hiszem, ezzel elleszek egy darabig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése