De nehéz az iskolatáska...

Reggel egyedül vittem a gyereket az iskolába. Nem volt jó érzés. Kifelé jövet el is pityeredtem, mert úgy éreztem, hogy hiába van férjem, a végén mindig egyedül maradok. Gondolkodtam rajta, hogy felhívom, de messze volt, úgysem tudott volna segíteni. Valahogy azért csak eltelt a nap. Jött is este. Megvacsoráztunk. Beszélgettünk. Elmondta, hogy a lányai kifejezetten hiányoltak minket (ez jó), viszont az anyukája nem kérdezett semmit rólunk. (ez nem jó). Nem értem, hogy miért. Azt mondta, hogy ő nem tesz semmit, hívjam fel. Amit én mondanék neki, azt gondolom, nem telefontéma. Egyébként meg szerinte az idő mindent megold. Az anyukájában lehet. De hogy bennem csak mélyíti a rosszat, az biztos. A másik meg a tesója újabb akciója volt. Felhívom a figyelmed arra, hogy a nincsből nem tudunk adni. És itt emlékeztetnélek arra is, hogy volt ezzel kapcsolatosan egy megállapodásunk. Emlékszel rá? Aztán elmondta, hogy ha lesz gyerekünk, akkor lesz, ha nem, akkor nem. Nem kíván időre szeretkezni és az is mindegy, hogy fiú vagy lány. Hmm. Én azért nem vagyok nyugodt. Aztán szerelmeskedtünk egy nagyon jót. De én még mindig hiányolom a szép szavakat és a meglepetés-szerű sms-eket...