És még nincs vége

Miután az előző posztot lejegyeztem, jeleztem neki, hogy újabb bejegyzés van. Semmi reakció. Gyakorlatilag sem ebéd közben, sem egész délután egy szót sem szóltunk egymáshoz. Aztán elérkezett az idő: az elmaradt húsvéti keresztgyerek látogatás... Mi már elkészültünk, de ő még mindig a tv-t nézte. A gyerek is és én is többször szóltunk, hogy készüljön, de a füle botját sem mozdította. Aztán nagy nehezen kinyögte, hogy nem akar eljönni, mert hogy ha csak a szeretőm, akkor nem kell részt vennie a családi programokban sem. Eléggé kiakadtam, mert miatta nem rendeztük el a dolgot a múlt héten, valamint úgy éreztem, hogy nem teheti meg velem azt, hogy nem jön el, amikor tudja, hogy kényes a helyzet és azért valamilyen szinten bizonyítanunk kell. A látogatás nem volt szerencsés. Odaértünk. Lenn voltak a gyerekekkel az udvaron. A gyerek egyből beállt kicsik közé játszani. Mi meg álltunk ott sután. Nagy nehezen a bemutatkozás is megtörtént, aztán semmi. Persze a koma nem jött haza. Volt béna magyarázkodás, de igazából nem volt hihető. Ha akart volna, haza tudott volna jönni. Pláne annak ismeretében, hogy az egyeztetés során volt erre való utalás. Igazából nem lepődtem meg, de a szívem mélyén titkon reméltem, hogy a kíváncsisága erősebb lesz, mint a lojalitása. Sajnos nem. Aztán álldogáltunk még és nem történt semmi. Próbáltam beszélgetni, de vendéglátónk túl passzív volt. Egy hajszál választott el attól, hogy elinduljak haza, amikor végülis felmentünk a lakásba. Itt sem volt jobb a helyzet. A gyerekekkel elvoltunk, de végig úgy éreztük magunkat, mintha nem látnák, hogy ott vagyunk. Nagyon rossz érzés volt. Főleg azért, mert én nem így ismertem meg a komaasszonyomat. Lehet, hogy megbánta már, hogy meghívott minket? Nem tudom. Minden esetre ez volt a dolog üzenete, hiszen többször is elbujdokolt előlünk. Na, amikor elfogyott a maradék lelkesedésem is, elindultunk és megkönnyebbülten elmentünk fagyizni. Ebben a mai napban talán ez az egyetlen jó dolog volt. Folytatódott tovább a némaság. Este, az ágyban megpróbáltam vele beszélgetni, de esélyem sem volt. Mivel nagyon utálom ezt, és az ilyenkor fellépő légkört, kimentem a nappaliba aludni. Észre sem vette. Nem jött utánam. A reggel sem vitte el a rosszkedvet. Nem bírom elviselni, hogy nem szól egy szót sem. Ennek megfelelően elkezdtem hisztizni, és kiszórni a cuccait. Aztán elindult. Hiába szóltam neki, nem jött vissza. A gyerek közölte velem, hogy menjek utána, meg minek kell elüldözni. Én nem üldöztem el, de ezt a viselkedést nem tűröm. Nem értem, hogy miért csinálja. Az elmúlt 20 évben nem jött be, gondolja, hogy eztán be fog? Egy kicsit talán ő is megerőltethetné néha magát. Nem akartam elmenni a kikötőbe, mert úgy éreztem, hogy ha valaki mást még a kormányrudat sem fogta meg, és mégis mindent megkapott, amire csak egy nő vágyhat, akkor én minek tegyek bármit is. Közben kimostam, és eszembe jutott, hogy nem említhetem magam egy lapon azzal a nővel, így fogtam magam és elindultam. Amikor odaértem, az arcán látszott, hogy örül, de hamar visszatért a búskomorságba. Segítettem neki egy darabon, de mivel egy jó szót sem kaptam, akkor inkább hazajöttem. Nem láttam értelmét, hogy ott maradjak. Sőt, igazából az egész kapcsolatunknak nem láttam további értelmét. Ki akartam tenni a szűrét. Jobb mindenkinek, ha nem raboljuk egymás idejét, és elengedjük egymást, hiszen nem ugyanazt akarjuk. Egy idő után hazajött. Nem volt valami szószátyár. Folyatódott a kummogás. Persze megint én kezdeményeztem a beszélgetést. De ünnepélyesen megfogadom, hogy ezúttal utoljára, bármi is legyen a vége. Elmondtam neki, hogy véleményem szerint mindent meg lehet beszélni, de ha ő nem válaszol, akkor elég nehézkes. Elmondtam neki, hogy mi történt az elmúlt 1,5 napban, és hogy én ezt hogy éltem meg. Megértőnek tűnt. Csak egyszer érném el azt, hogy megpróbál egy kicsit az én fejemmel is gondolkodni. Aztán lassan visszarendeződtünk a régi kerékvágásba. Azt hiszem, hogy mindkettőnket megviselt a dolog. Olyannyira, hogy a szerelmeskedésünket nem koronázta siker...