2010. augusztus 10., kedd

Öri hari

Tekintettel arra, hogy a héten a lányaival a közelemben nyaral, amúgyis volt esélye, hogy találkozunk.

Napközben többször is beszélgettünk, és egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy meglátogatom. Közben beszéltem a kisebbik lányával is. Édes volt, nagyon meglepődött, nem rám számított.

Pontosan a megbeszélt időben érkeztem. Megmostam a hátát, majd elmentünk autóval sétélni. Megtekintettük a környék lápjait, visszafelé pedig a kukoricást.

Közben felhívta a családját, hogy ő egyből vacsorázni megy, épp jókor, mert már ott voltak az étteremben. Nagy nehezen rávett, hogy bemenjek vele. Még az ajtóban is megfutamodtam. Nem voltam készen arra, hogy a tágabb értelemben vett családjával találkozzam.

Ennek megfelelően tök kicsi volt a gyomrom és megszólalni sem mertem. Azt mondta, hogy bízzak benne. Át fogja hidalni a kínos perceket. Nem így volt. Először azt hittem, hogy rajtam szórakozik jól, de egy kis idő után rájöttem, hogy ugyanolyan rosszul érzi magát mint én.

Bár a végén már oldódni látszott a hangulat, mégis örültem, hogy vége.

Neki mennyivel könnyebb volt a helyzete. Ő már beszélt a kisfiammal és látták is egymást virtuálisan, így már nem voltak idegenek egymásnak. De én most tök idegenként csöppentem bele a dologba, úgy, hogy nem is tudtak rólam. Nagyon nehéz helyzet volt. Legszívesebben világgá mentem volna.

Túlestünk rajta. Túl is éltük. Bár én nem így szerettem volna. Az első benyomás nem úgy sikerült, ahogy akartam. Remélem, hogy lesz még jobb...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése