- zenés ébresztő
- reggeli
- film nézés
- ebéd
- 14.05-kor ajándékozás
- film nézés
Amikor felkeltem, egyből be is kapcsoltam a számítógépem, hogy a megfelelő zenét be tudjam üzemelni. Na, ezt nem kellett volna. Ugyanis üzenetet kaptam a lánykájától, hogy az a buli, amit véleményezésre elküldtem neki, nem megfelelő, mert túl komoly és hogy a barátnőjének sem tetszik.
Eléggé szíven ütött a dolog. És félreértés ne essék: nem azért, mert nem olyan lesz, amilyet én elképzeltem és hogy sokat dolgoztam vele, hanem azért, ami ezt körül vette. Én a rendelkezésre álló információkból tudtam csak táplálkozni. Úgy érzem, hogy a tőlem telhetőt meg is tettem. Az dobta ki a biztosítékot, hogy a barátnő lefikázta. Egy irigy kis taknyos a saját buliját készítse el ilyen színvonalon és ne a kreativitást szólja le. Érvényes volt a régi mondás, mely szerint: aki tud, az alkot, aki nem tud, az kritizál.
Változatlanul állítom, hogy szívesen segítek megszervezni, de a meglévő információ (ne legyen téma, valamilyen színes legyen) nagyon kevés ahhoz, hogy egy bulit meglehessen szervezni. Hiszen ha témához nem is kötjük a dolgot, valamilyen színes lufit nem árulnak a boltban. Végülis mindegy. Semmi közöm hozzá. Eddig is megoldották nélkülem, nyilván eztán is sikerülni fog.
Ami a legjobban feldühített az az volt, hogy amikor én ezt elmondtam a kedvesemnek, ő egy mondattal lereagálta: rá kell hagyni, majd a barátnője megszervezi.
Hát mit mondjak, nem lett virágos jó kedvem a dologtól. Nem gondolom, hogy egy 12 éves gyereknek következmények nélkül így kell átgázolnia egy olyan emberen, aki feltétel nélkül csak adott neki. Azt kell, hogy mondjam, eddig mindenük megvolt, és képtelenek értékelni a jót.
De én viseljem el azt a kirtikát, mely szerint az én gyerekem akaratos. Lehet, de legalább nem csapong és konkrétan tudja, hogy mit akar. És egy szelet csokiért napokig hálás és ezt nem átallja kifejezni sem.
Amikor ezt szóvá tettem, megkaptam, hogy vagy elfogadom, vagy nem, de ezeket a gyerekeket már nem lehet nevelni. Talán így van. De jobb belátásra bárkit lehet bírni és emberségre is.
Változatlanul tartom, hogy az előző feleséget egyre jobban megértem. Azt hiszem, átállok én is arra az oldalra. Tök mindegy, hogy mit teszek, hogy beleadom szívem és lelkem, semmilyen visszacsatolás nincs. Én ezt így nem kívánom tovább csinálni. Minek teperjek, ha nincs értelme. Senki nem szeret a zárt ajtónak nekiszaladni, ha tudja, hogy esély sincs arra, hogy kinyíljon.
A délelőttünk elég kimérten telt ennek okán. Nyilván magam martam, hogy biztos én hibáztam, és ő nem tett semmit azért, hogy ezek a rossz érzések eltünjenek belőlem.
Annak ellenére, hogy sok maradék kajánk volt, friss ebédet készített. Nagyon jól sikerült. Aztán megtudtam, hogy anyukája mindig abban az időpontban hívja, amikor született. Így dugába dőlni látszott az én tervem, hiszen én is 14.05-kor szerettem volna átadni a kis ajándékomat. Így előre hoztam a dolgot.
A felvezető szövegem az volt, hogy egyszer azt mondta, hogy csak akkor hajlandó igába hajtani a fejét, ha megkérik a kezét. Elővettem a kis dobozt, majd mondtam, hogy én nem ezt fogom tenni. Na, itt jött volna a közös nevetés, de ő annyira ledöbbent, hogy szóhoz sem jutott. Ez azért elég beszédes volt számomra. És óriási csalódás volt. A későbbi beszélgetés során kiderült, hogy ha feltettem volna a nagy kérdést, akkor nem tudta volna, hogy mit válaszoljon. Én tudnám. Vagy igen vagy nem. De a nem tudom, nem elfogadható.
A délutánba próbáltam becsempészni egy kis jó kedvet, betettem a reggeli ébresztésre szánt dalt, akkor táncolt, fejen állt. De nem szívből tette, nagyon erőltetett volt.
Estefelé beszélgettünk, és nagyon nem tetszett neki, hogy azt mondtam, elég nekünk a három gyerek. Megpróbáltam megértetni vele, hogy miről beszélek, de nagyon nem voltunk egy hullámhosszon.
Az ágyban történt vitát követően nem bírtam tovább a légkört. Olyan fagyos volt, és olyan mély szakadék volt köztünk, amit már képtelen voltam elviselni, így kimentem aludni a nappaliba. És nem jött utánam és nem kérdezett semmit.
Miután visszamentem, próbáltam elmondani újra, hogy mi az, ami zavar. Nem nagyon vette az adást. Közölte, hogy az esküvő témát már megbeszéltük. Hát nem. Ő elmondta, hogy nem nősül. De elfogadható indokot nem mondott rá. Ha olyan oka van, amit nem lehet kiküszöbölni, akkor elfogadom, de azt gondolom, hogy sokmindenre van megoldás. Majd a végén közölte velem, hogy ha akar, akkor majd feleségül vesz. Hát köszönöm, nem kell. Mert én már nem akarom.
Jó lenne, ha 2 kérdésre megfogalmaznád a válaszod:
1. Miért utasítod el ilyen kategorikusan egy esetleges esküvő lehetőségét?
Miért mérgezi ez a kérdés a kapcsolatunkat? Miért kell újra és újra beszélnünk erről a kérdésről? Miért nem érhet meg bennem a válasz? Lezárjuk és újra felnyitjuk. Tudom, hogy ez Neked fontos. Hagy legyen nekem is az. A múlt héten jegygyűrűket nézegettem, de végül egy óra mellett döntöttem, ami talán kifejezi azt, hogy minden nap Vele szeretnék lenni. Nem akarok elbizonytalanodni. Szeretlek, nem változott meg semmi a szívemben.
2. Megfelel-e Neked a kapcsolatunk jelenlegi szintje?
Szeretnék többet Veled lenni. Szeretnék minden este hozzád Hazamenni. Szeretnék minden reggel Veled ébredni. Szeretnék a mindennapjaid részese lenni. Szeretnék ott lenni amikor jó kedved van. Szeretnék ott lenni amikor valami elszomorít.
Nekem is meg kell válaszolnom egy kérdést. Elég-e nekem ez hosszú távon?
És ne felejtsd el: én is el tudok menni műkörmöt rakatni, és én is tudok 2-3 naponta fodrászhoz járni. Lehetek kényelmes is és sznob is. Meg nem muszáj mosogatni sem, hiszen meg tudod csinálni te is. De az nem én vagyok. Ha Neked az kell, akkor sajnos rosszul döntöttél.
Lehet, hogy az elkövetkezendő napokban nem leszek valami beszédes. De nagy embereket szoktak idézni, tudod: "vagy elfogadod, vagy nem".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése